már nem fogod a kezem

Miközben végtelen mennyiségű könnytengerben úszott, kisírt szemeivel a távolba révedt, a gyógyszerektől még tompán érzékelve a valóságot, megannyi kérdés cikázott a fejében. Lehet-e valami annál ellentmondásosabb, miközben éppen gyógyul, a remény visszatér, az élet új esélyt ad, a javulás látható és jól halad…mégis bekövetkezik egy felfoghatatlan?

A sok küzdelem után, amit a mellrákból való kilábalás útja magával hordoz, még a szívét is összetörik? A férfi, aki a mindenséget jelentette egykor, csak úgy kisétál, mert nehéz a jelenlegi helyzet? Hogy lehetséges ez? Hol marad a jóban-rosszban? Miért kell megint azzal szembesülnie, hogy ő mindent megtett valakiért, a másik meg csak ideális körülmények között képes erre? Mit tanít megint ez a szívtörés? Mennyi helyen kell még megrepednie annak a végtelen szeretettel teli, percenként 80-at pulzáló szívnek, hogy elegendő fény juthasson be? Oda, a legmélyebb zugokba, ahol még sötétség s fájdalom lakozik. Közel egy évig hiába való volt a próbálkozás? Mi adta azt a határtalan hitet s reményt, amiért nem volt képes már az első nagy pofára esésnél s csalódásnál elengedni? Mert bár erős nő volt, mélyen érző, az utolsókig küzdő, talán ez volt a gyengesége is. Nem tanulta meg, mikor bölcsebb valamit idejében lezárni, mielőtt még több fájdalmat okoz számára. De a helyzet nem ilyen egyszerű, mert ez nem egy átlagos szerelmi történet volt.

S miközben ezen mereng, bódult tudattal, mégis tisztán láthatóan, egyre több párhuzam rajzolódik ki a férfiakkal való kapcsolódásában, melyek mind ahhoz vezetnek vissza, hogy az apja sosem volt jelen. A tudat, hogy van, de nincs, újra s újra felbukkanó jelenség a kapcsolataiban. Mert az apja se halt meg, mégsem volt sose ott, amikor arra szükség volt. Így nem csoda, ha maga mellé is ilyen társat választ, aki érzelmileg elérhetetlen, esetleg elköteleződésre képtelen vagy épp a földrajzi távolság miatt áthidalhatatlan szakadékot képez az élet köztük.

A szoba süketítő csendjében, a légüresnek tűnő térben, egyedül nézett farkasszemet ezekkel a megválaszolásra sose kerülő kérdesekkel.

Már nem fogja a kezét s nem öleli őt, az aki egykor a biztonságot s újrakezdés reményét jelentette.

Elfogyott a remény, s ebben a fájdalmas konstatálásban tudta, hogy talán itt az idő, végre életében először magát választania.

És ez most a gyógyulásának szigorú feltétete is. Tanulni magát priorizálni, egészségesen önzőnek lenni és ugyanannyi szeretetet befogadni, amit ő szór a világba.