mi marad belőlem
Hajéscicimarad, hajéscicimarad…ez volt a 2022-es mantrája az első mellrák diagnózis után. Annyira szerette volna hinni, hogy elég lesz a műtét, ahol eltávolítják belőle azt a kóros, nem odavaló daganatot, ami a szép kis formás mellébe költözött. Hogy leveszik a mellét, arról szó se lehet! Tisztán emlékszik, hogy a social média csoportok világába csöppenve, milyen szörnyűlködve szembesült nőtársai hozzáállásával, akik olyan könnyen megváltak keblüktől, hogy csuda. Sőt, még maguk szorgalmazták a másik levételét is, biztos, ami biztos elven, nehogy aztán kiújuljon. De ő ragaszkodott, ez a nő szeretettel érintette testét, kebleire szent kehelyként gondolt, ami egykor az életet jelentette kislányai számára. Az anyatej bölcsője, mellyel igény szerint, éjt nap alá téve táplálta évekig őket, most valamit nagyon mutatni akart ezzel a kizökkent állapottal. Képtelen volt belegondolni, hogy elveszítse a mellét vagy önszántából felajánlja őket, szimplán preventív jelleggel.
Ezzel a veszteséges érzéssel vetekedett a kopaszság rémítő gondolata. Ki az Isten lesz ő haj nélkül? Mi marad belőle? A haja, az ereje. Hosszú évekre más árnyalatokkal játszott, talán identitását keresve próbálkozott a színekkel, míg végre visszatért eredeti szőkeségéhez. Boldogan nézett tükörbe, elégedetten simította hosszú tincseit, szerette hullámosra fonni, majd engedni, hogy a hűvös holland szél, az Északi-tenger sós, párás levegője kócolja az aranyló frizuráját. Végtelenül szabaddá tette ez az érzés.
Amikor az újabb, már áttétes mellrák diagnózis során szembesült a helyzet súlyosságával, tudta, hogy el fog jönni az, amitől annyira tartott. Már csak hetek kérdése. Megjósolta az orvosa, megerősítették sorstársak is, készüljön lélekben, mert az első kemó után, úgy 15 nappal el kezd majd hullani. Ez még mindig olyan távolinak tűnt és teljesen szürreálisnak. A napok múlásával egyre több félelem s szorongás tört elő, rengeteget agyalt, próbált felkészülni arra, amire nem lehet. Utolsó pillanatokig reménykedett, hátha ő az a szerencsés, akinek mégis elfelejtenek a hajszálai kihullani, talán ők nem tudják, hogy a kemoterápia kötelező mellékhatása ez, így maradnak.
Hát nem így lett. De mivel ez a nő nem a gyors elengedések bajnoka, így kivárt, türelmesen szemlélte egy hétig, míg a lakás minden pontján a hajával találkozik, mint valami nyomorult emlékeztető valamire, amit nagyon el akarsz kerülni. Hogy csak az időt húzta, vagy így próbálta feldolgozni, hogy mi is történik, ki tudja. Talán mindkettő. Mindenesetre a nap, a NAP, az a bizonyos nap, a búcsú napja vészesen közeledett.
Az utolsó hajmosásra tisztán emlékszik, az a két hét alatt többször gondolta, hogy az lesz az utolsó. Minden alkalommal a legnagyobb odafigyeléssel, szeretettel fésülte, szárította, simította és sose látta olyan szépnek még, mint akkor. A búcsú előtti napokban. Miért akkor a legértékesebb valami, ha közel a veszte? Mi az a különleges erő, ami ilyenkor felmagasztalja és felruházza az addig természetest valami Isteni dicsőségessé? Ezeken merengett a kád forró vízben, az utolsó hajmosásai során.
