ezerarcú rák

Mostanában gyakran visszaköszön ez a sokszínűség, az ezerarcúság a nő életében. Minél többet ismételgeti magában, minél mélyebben ízleli ezt a kifejezést, annál inkább megvilágosodik benne valami. Mi van, ha nem a rák az ezerarcú, hanem valójában ő maga mer végre megnyílni erre a sokszínűségre, ami benne lakozik? Miért hisszük azt gyakran, hogy valamilyennek lennünk kell? Miért zárjuk magunkat szűk skatulyába? Elmélkedik olykor halkan, néha hangosan ezen a nő.

Bárhogy is, ő most megengedi magának az élet minden színét és színtelenségét is. Megengedi magának Szenteste a ragyogást, a csillogást, a hollandtól kapott flitteres ruhában, a tavaly karácsonyra választott körömcipőben, s a két hónapja még utálatosnak vélt parókában. Szépnek látja és érzi magát. Kislányai és a holland szeretetteljes jelenléte most a legszebb ajándék, őértük s közben miattuk is ragyog egyszerre.

Még akkor is, ha reggel még épp a perfektcionizmusa uralkodott rajta, semmi sem volt jó, szembesülése az új ritmussal teljesen kizökkentette, magas elvárásai még annál is magasabbra ugrottak, miközben tudta, hogy valójában csak a változás bántja, a kontroll elvesztésének érzete. Hisz eddig mindig ő intézte a Karácsonyt. Most meg kezelésre ment az előkészületek idején.

Tudja, hogy ez így van rendjén, már nem fél megélni s teret adni egyik feltörő nehéz vagy épp eksztatikus érzésnek sem. Csillog ha tud, fényét hajjal s anélkül is szórja.

A pillanatban, a jelenben élni tanítja a veszteség. Még inkább, mint valaha. Mert tudja, a harmadik nap zuhanásnak indulnak a harcos fehérvérsejtek, amikor már visszafogottabbá válik a ragyogás. De ez is hullámzik tovább, mint maga a folyamat. Jól bevált módszerével beadja magának hasba, a bőr alá a turbozó injekciót, amitől zsizseg az egész teste. És a csillogás…mintha a csontján belül folytatódna.