Mindig csak egy

Mindig csak egy napra gondolok előre. Tervezem a jövőt, de lényegében csak az az egy nap számít, amiben vagyok. Az, amit akkor megélek, az amit aznap tapasztalok. teljes önátadással igyekszem jelen lenni.

Amikor egy krízishelyzet köszönt be az életbe és kibillent mindent, ami addig a valóságot jelentette, nincs más, mint lépésenként haladni. Ezt fel lehet fogni korlátnak is -vannak olyan napok, amikor kimondottan nyomaszt a tervezhetetlenség fojtogató érzése- máskor viszont hálás vagyok, hogy minden eddiginél jobban meg tudom élni a pillanatot. Mert semmire nincs garancia, a most az egyetlen biztos.

Többször elidőztem már azzal a gondolattal, hogy vajon másképp cselekednénk-e egy adott helyzetben, hogyha tudnánk, hogy az az utolsó? És itt nem a szomorú vagy borús érzetre gondolok, csupán arra, hogy értékesebbé lehet-e tenni egy adott pillanatot, esetleg szentebbé magasztalni, ha benne van a jelen végessége?

Magamnak a válaszom erre egyértelműen igen. Ezért már nem kapkodok. Nem sietek egy köszönéssel, egy öleléssel például. Nem olyan mindennapi megszokottsággal, rutinból történnek ezek meg. Megállni, megélni azt, ami van. Hiszem, hogy ez adja az élet teljességét, békéjét s szentségét.

A kemora járkálásnál is emlékeztetem magam erre. Csak az az adott nap van. Meg utána is a rosszul levős napok is. Megnyugvás, hogy a nehéz nem tart örökké, s a szép még értékesebb, éppen a mulandósága miatt. Egy diagnózis, egy laborlelet is csak az adott pillanati állapotról szól. És ez szerencsére változhat. És alig várom a kemoterápiás kezelések végeztével, a februári kontroll utáni friss, rákmentes diagnózisom. Mert lehetséges, hiába a korábbi 4. stádium, hiába az áttétes mellrák, bármi egy szempillantás alatt megváltozhat, minden irányba.

Ezért mindig csak egy.

A gyerekeim is pontosan ebben élnek, időt nem ismerve, a jelenben. Mennyivel szebb így élni, mennyivel inkább élet ez így. Hálám nektek kicsi tündéreim, hogy tiszta lényetekkel tanítotok.