Új kapuk nyílnak
Napok óta készülök írni, annyi minden van (bennem). S pont ez a sokság, a zakatolás a fejemben, s a történések eszeveszett tempója, a mérföldkövekhez érve az élet kvantumugrása, mély kapcsolati átalakulások, megélések, na pont ez nem enged leülni s írni. Közben a lelkem valahol még mélázik az ibolyaillatú koratavaszban, lemaradt kicsit, várom, hogy utolérjen. De az idő csak rohan, vagy nekem tűnik csak úgy, az is lehet, hogy a “kimaradt” hónapok miatt érzem ezt. A hónapok, amik fókuszában a gyógyulás volt és a túlélés. S most olyan jó érezni, hogy élek, már nem lassít és fékez le a gyógyszermámoros tompultság, a testi fájdalmak korlátja. Na de most sem vagyok szabadjára eresztve az idővel, amit egyébként kicsit hiányolok is…nemsokára megyek a kórházba, újabb labor, előkészületek a szokásos (minden harmadik) hétfői kezelésre.
Január elsején, újév napján a varázslatos, zúzmarás Vértesben ébredtem, egy kedves angol ismerősöm vendégházas birtokán. Elindultam reggel a fagyos csendben sétálni, utamon csak őzekkel találkoztam, s a fülsüketítő némaságot csupán néhány csivitelő madárka törte meg. A házikómhoz tartva, elém tárult az a kapu, amit már számtalanszor láttam, de most valami olyan fehérségben s fényben tündökölt, mint soha azelőtt. A kapu. Megálltam előtte, s pár pillanatra valami más dimenzióba éreztem magam. Jött a sugallat, hogy bizony itt most más valóság vár, amint ezen a kapun belépek, ahogy ebbe az esztendőbe beleállok. Nagyon magával ragadó s erős, zsigeri érzés volt ez. Sok más ihlet is érkezett, amiket a házba visszaérve, a ropogó kandallótűz mellett gyorsan papírra is vetettem, mert ezek olyan illékonyak. De érzem, idén megnyílik több ajtó, ami eddig váratott magára. Fizikai formát ölt a belső valóságom.
Aztán bevillan egy tavalyi, Azori-szigeteki pillanat is, ahogy ülök a nyirkos fűben, a kertben, minden párás, trópusi tavaszi idő van. A kakaómmal haladok befele magamhoz, magamba szippantom a friss természet illatát, az esőerdő hangulatát…majd egy teret látok. Ahol összejövünk, ahol közösség alakul, ahol jó lenni. Együtt. S ahogy kristályosodik ki a kép, látom is a helyszínt. Pontosan. Tűpontosan.
És elérkezik a most. Itt vagyok a jelenben, abban a jelenben, ami párszor a lelki szemeim előtt már bevillant. Nemhogy bevillant, hanem élénken lejátszódott. Hónapokig, sőt valójában már lassan egy éve itt van a térben. A HELY. A hely, ami megvárt, míg készen állok. Áhh, itt megjegyezném, hogy sose leszünk teljesen lesz s tökéletes állapotban bármibe belekezdeni. Hozni egy döntést. Tenni a lépéseket s egyszer csak ráeszmélni, hogy wow! Megcsináltuk, átléptünk a kapunk, ami nem csak az újba nyílik, de a saját korlátaindat is szimpolizálja. S már ez a valóságunk. Az új.
Hát itt vagyok az újban, még közel a küszöbhöz, de már kulccsal és festőhengerrel a kezemben. Igen, végre a sok éven át online dédelgetett s felépített világom kilép a 3D-be, mert örömmel osztom meg veletek, kedves olvasóim, hogy egy saját belvárosi oázis van készülőben, Székesfehérváron, a szülővárosomban.
Nagyon szürreális ezt leírni, mégis olyan kerek. Itt vagyok, most élek, így teszem, s megyek amerre a szívem vagy megérzésem mutat. Bízom az isteni időzítésben, s az isteni gondviselésben. S magamban, hogy innen már csak előre visz az élet, s képes vagyok helytállni, teret adni a jónak, az újabb csodáknak. Veletek.
Egy emlékeztetővel zárom a mai írást, szeretném, hogy higgy és tégy lépéseket az álmaid megvalósulásáért, még ma. Nincs tökéletes pillanat, mert az egyetlen pillanat, ami létezik, az most van.
