Miattad hiszem
Szenvedni az idegennyelvvel. Összeegyeztetni kultúrákat, szokásokat, mozaikcsaládokat, idegrendszereket…mindent. Az elejétől tudtuk, hogy kihívás. Már 2 éve, a kapcsolatunk elején tisztában voltunk azzal, hogy ez mind bonyolult és talán bölcsebb lenne hagyni az egészet.
Hol Te, hol én éreztük jobban a nyomást a feladásra. Megannyi egymásnak feszült pillanat, hiába a tiszta szándék, egyszerűen sokszor sok volt az élet, a közös élet. De valami mindig visszahozott minket egymáshoz. Sokáig tudni akartam, hogy mi. Analizáltam kötődési mintákat, a korábban szerzett sebeinket, asztrológiai összefüggéseket, meg úgy kb. minden elképzelhetőt. Ma sem tudom a választ, de hiszem, s hinni akarom, hogy valóban a szeretet a kapocs köztünk. Az a szeretet, ami sokkal több, mint csupán szimpla fellángoló szerelem, ami valószínűleg amúgy megszédített minket anno a hajón, ahol megszólítottál.
Alig néhány honapunk volt rákmentes. Mondom ezt többesszámban, hiszen benne voltunk mindketten. Az első randink napján már említettem, hogy egyszer már túléltem a mellrákot. Azt akartam, hogy tudd, hogy legyen választásod, ha ez túl sok neked, vagy még véletlenül se tervezel belém szeretni ilyen előzménnyel. De téged nem érdekelt, mindig azt mondod: Szerelem volt első látásra. A legtermészetesebb pillanatomban vettél észre, a kislányaimmal utaztunk a holland kis szigetre, a legészakibb csücsökbe, jókedvűen, egy szép nap reményében az iskolaszünetben.
Most hétvégén is együtt ültünk a hajón. Talán nem is lenne ez akkora nagy dolog, ha a megismerkedésünk két éve átlagosan telt volna. De nem. Sokszor az sem volt biztos, hogy kibírjuk ezt az egészet, hogy a kapcsolatunk állja a próbákat, amik olykor nagyon élesen s hirtelen csapódtak a közös, épülőfélben lévő, még bizonytalan alapokra. Mert kívülről mindenki jobban tudja és kéretlen tanácsokat osztogat, amit olykor beengedtünk az elején. De idővel s megannyi veszteséges pillanat után megtanultuk, hogy ezt nem szabad, védeni kell a MI-t. De közben igyekeztünk leküzdeni a távolságot, a szeparációt, az egonk kifogásait, s önmagunk korlátait.
Azon a bizonyos októberi vasárnapon, emlékszem, 13-án (az áttétes mellrák világnapján…milyen mókás az élet, mi?) amikor tehetetlennek érezted magad a kórházban, kiszolgáltatott volt a helyzet, nem értetted mi van, s nemcsak a tényeket, de a nyelvet sem, akkor minden megváltozott. Sokkos tudatállapotban igyekeztünk nem teljesen összeomlani a diagnózis hallatán, tartani magunkat s egymást. Elfogadni az elfogadhatatlant. Szembenézni a félelmetes valósággal. Bízni az ismeretlenben.
Amikor elindult az egész, a kemoterápiás időszak a járatlan úton, sokat vizionáltam, hogy ott ülünk majd, március 1-jén, a megismerkedésünk második évfordulóján. Mert sokat jelentesz, és miattad hiszem el még mindig vagy már újra, hogy szép vagyok. Hogy szerethető nő maradtam, aki vonzó a megváltozott külseje ellenére is. Miattad hiszem, hogy valóban a belső számít. Te, akinek annyit jelent(itt) a külsőség, ki tudja miért, te mégis velem vagy és láttathattam magam előtted szabadon, legnyomorultabb pillanataimban. Legnagyobb összeomlásaimban, elbírtad az érzelmi hullámzásaim.
Miattad hiszem, hogy van kapcsolati gyógyulás, és te maradsz, sőt szeretsz, akkor is, ha önmagam vagyok. Köszönöm, örök hálám. Érted. Értünk. S a java még csak most jön. Szeretlek.
