gyógyulj meg anya
Belső őrlődései közül az egyik leghangosabb az anyasága hogyantovábbja volt. Hogy lehet egy anya beteg? A család lelke, összetartója, forrása. Mi lesz, ha ő megszűnik normálisan működni, nem tud a megszokott vagy épp elvárt módon funkcionálni? Úgy érezte, hogy amit egy igazán gondos és jelenlévő anya nyújt, az emberfeletti. De mindig van még abból a fajta varázserőből, ami azokhoz az emberfeletti időszakokhoz szükséges. Honnan ez a végtelen kút, ami sose apad ki? Biztos elég lesz ez, akkor is lesz hozzáférése, ha beteg? Ki tartja majd egyben ezt az egészet, amikor épp az életéért küzdve magát is valahogy meg kell tartani?
Millió kérdés cikázott a fejében, ami gyakran nem hagyta aludni. Vagy épp az éjszaka közepén pánikszerűen ébresztette a tudatalatti sötéttel találkozó pillanataiban. Aztán azok a stresszmásnapos reggelek, amikor teljesen magára volt utalva -show must go on- nincs más, aki a kislányait intézni tudja és különben is, ő az ANYA, ez az Ő dolga. Felkelni, kivonszolni magát a fürdőszobáig, hideg vízzel felébreszteni fáradt arcát, tükörbe nézni s emlékeztetni magát erre az erőre. Majd mosolyogva, szíve legédesebb szeretetcseppjeivel, kedves hangon, simítással kelteni kicsikéit, akik a világot jelentették neki. S menni, s tenni ezt minden egyes nap, maga sem tudja milyen láthatatlan varázslat hajtja mindezt, hogyan képes rá, de ha a gyerekeiről volt szó, sikerült.
A különválás után gyakran érezte a dühöt, kilátástalanságot s maga se hitte, hogyan fog boldogulni. Hiszen ezt közösen vállalták, együtt indultak az úton. Egyedül folyatni, ez nem volt a pakliban. Számtalanszor megkérdőjelezi saját határait ezekben az időkben. De megy tovább s csinálja. Ő egy ilyen nő, aki tartja magát s nem akarja megijeszteni a kicsikéit az összeomlásával. Azt akkor teszi, mikor ők nem látják. Közben vetekszik magával, hogy miként tanítsa a példájával az érzelmek validálását kislányainak, keresi a határt ebben is. Hiszen náluk szabad, minden érzelemnek van helye, minden megélés kifejezhető, ehhez anya mindig biztonságos teret nyújt.
Magával mégis sokszor szigorú.
De aztán a nehéz napok egyikén, történik valami nagyon megható, ami rávilágít a lényegre. Hétvégi reggel, a beígért palacsintakészítés után, tompán fájó fejjel, ködös aggyal, az asztalt támasztva néz maga elé, nincs jól. De az ígéret fontos, neki ez mindig hiányzott gyerekként, a bizalom alapköve, ha megtartod, azt sugallja: számíthatsz rám, hihetsz nekem. Az üres ígéreteknek nincs helye a gyermekei életében, így ha magát vonszolva is, de teljesíti. És aztán csak ül. Érzi, hogy fel van telve az érzelmi tartály, gombóc fojtogatja torkát, de nem jön ki a felszabadulás könnye. Ebben a mélázásban, egyszer csak a nagyobbik lányával összeér a tekintete, a kicsi odalép hozzá, törékeny kezét az anyja vállára teszi, és engedélyt ad.
Anya, sírj nyugodtan!
Beindul a csendes könnyzápor, mintha megnyitottak volna egy csapot. Ölelik egymást s csak arra tud gondolni, hogy most visszaért az, amit ő ad a lányainak. S végtére is minden hozzá fordulónak, engedélyt arra, hogy érezzen, s hogy annak szabad teret adjon. Anya s a benne élő kicsi is gyógyul ebben. Az érző, megengedő légkörben, amire néha emlékeztetni kell őt is.
Lehetsz bárhogy, szeretve vagy.
