erre mondják, hogy happy end?

Vége. Vége? De minek? Ennek a fejezetnek. Azt hittem félelmetesebb lesz leírni, s még a kontrollvizsgálat is hátra van, mégis annyira magaménak érzem ezt kimondani. Vége. A kemoterápiás kezelésnek legalábbis tuti. Meg minden nehéznek, ami annak mellékhatása volt. Testben, lélekben, mentálisan.

Már az előző írásomban is éreztettem, hogy valami változóban, hiszen hosszú idő után lassan elkezdtem magam igazán érezni. Jobban mondva önmagamnak érezni magam. A kreatív, ötletekben mindig gazdag, tervező, szervező és energikus énrészem elkezdett ébredezni. Ennyire talán még sosem ment ez szinkronban a természettel, pedig aztán nem mondható felszínesnek a kapcsolatom Földanyával. De mégis, ez a megélés most más volt.

Na de ne szaladjunk előre, veletek szeretném megosztani az utolsó kemós nap örömét, meglepetését, ajándékát.

Szokás szerint már vasárnap minden bajom volt, szétszorongtam magam, úgy hullámzott bennem minden érzelem. Figyelem elterelés gyanánt jó volt a hétvégén egyedül lenni és takarítani, rendet rakni otthon. De úgy igazán. Annyira készültem, mint aki szülni megy és tudja, hogy utána egy darabig nem ez lesz a fókuszban. Sütöttem, főztem előre, majd aztán vasárnap kimentem a holland elé a reptérre. A szorongás le tud fagyasztani, és most erre jó volt figyelni, hogy ne uralkodjon el rajtam napokig, csak egy napot hagytam talán olyan pizsamában fetrengősen. De ez elég is volt.

Szóval hétfő. Eljött a reggel, aztán mantráztam tovább, hogy bár már nagyon kivoltam az előző alkalom után, nehezen ment a visszaállás normálisba, kibírom és teljes mértékben befogadom ezt az adagot is. Kitti barátnőm jött, mint afféle kis rituálé, ő vele teltek október óta a kemoreggelek. De most kértem a hollandot is, kísérjen el, szeretném, ha velem lenne az orvosi konzultáció alatt.

Hetedikre felsétáltunk, mint minden alkalommal, csak a lépcső. Aztán sorban állás Valikánál a becsekkolásra, súly-és vérnyomásmérés, majd újabb várakozás. Szólítanak, bemegyünk. Kittit már ismeri az orvos, Ivoval most találkozik először, de a nyelv rendben szerencsére. Kérdi a szokásos ‘hogyvagyokot’, meg hogysmint viseltem az elmúlt heteket stb. Majd ő folytatja: labor nagyjából rendben, csak eléggé vérszegény lettem a kemotól. Most, így utoljára inkább a lórugás max. dózis helyett kevesebbet kapok. Wow, örülök, talán nem üt ki annyira. Majd pár szóváltás után, a mellem látványos javulása miatt és, hogy ne rontsuk a vérem állapotát, úgy dönt, elengedjük az utolsó kemót! Ülök, nem tudom, hogy merjek-e látványosan örülni, sokkban vagyok, még jó, hogy elismétli angolul is, addig van időm felfogni. Majd aztán nem bírom tovább, mámoros felszabadultság s végtelen boldgság ül ki az arcomra. Már érzem, hogy ez kitörni készül könnyekben is, amit csak az ajtón túlig tartogatok, amikor megölelem a kedvesem, ő is engem és csendben, könnyekkel ünnepeljük ezt a pillanatot.

Nem sokáig, csak pár percig, mert a nővérke már vár, hiszem bár a kemónak vége, a biológiai kezelés még határozatlan ideig folytatódik. Háromhetente, vénásan. A sors fintora, hogy pont ugyanabban a székben van hely, ahol a legelsőt is kaptam októberben. Leülök, jön Andrea, megdícsér, milyen csinos vagyok. Aztán vele is osztozom a könnyeken, mert az első alkalommal, félelemmel teli szemeim is neki sírtam ki anno. Most viszont boldogságom mutatója, hogy vége. Vége ennek a fejezetnek.

Megcsináltam.

Megcsináltuk, azzal a sok szívemberrel, aki velem volt az úton és szeretetével támogatott.

Köszönöm nektek is a jelenlétet, végtelenül sokat jelent.