harmadszorra

‘Ne jöjjön közelebb, maga sugárzik.’ -hangzik el a mondat az asszisztens szájából, áthallatszik a szomszéd fülkéből. Ott ülök, újra a 3-as szobában, az aktív várakozóban, éhgyomorra, délután 2 után. Ott, a nukleáris medicina rendelőjében, várva, hogy az a sugárzó anyag, amitől igyekszek a helyi dolgozó is távol tartani magát, eljusson minden sejtemhez. Erre egy órája van kb., mielőtt szólítanak, hogy én következem a mindössze 7-8 perces petCT vizsgálaton. Évekig dolgoztam egy képalkotó diagnosztikai magánrendelőben, így ismerősek a helyszínek, a folyamat, mégis, amint beszippant a gép, elindul az utazás, igyekszem magam a hanyattfekvő wonderwoman pozíciómban máshova képzelni magam. Egy nappal azelőtti helyszínre reppenek képzeletben, a Tihanyi apátság közelébe, ahol a kis kakaózásunk után, a földön fekve, az eget bámultuk a hollanddal. Békét érzek, jó ebben elidőzni, mert így pikkpakk vége is a vizsgálatnak. Aztán jön a napokig tartó, hullámokban felbukkanó szorongás, mire kiderül, mit is mutatott a gépezet és a sugárzó, radioaktív folyadék. Amivel mellesleg 24 órán át se kisgyermek, se várandós közelébe nem mehetek…

Naponta számtalanszor csekkolom azt a bizonyos ablakot, mely az egészségem orvosi tényeit mutatja. Nagyobb stressz ez a várakozás, mint maga a procedúra. Hiszem, hinni akarom, remélem, hogy valami jó hírt kapok, de közben rettegek, mi van, ha mégsem.

Harmadszorra, igen harmadszorra tudtam igent mondani a kemoterápiás kezelésre. Megjártam a saját kálváriám. 2022-ben, a műtét után még teljes elutasításban voltam. Nem szerepelt még opcióként sem a világomban. Aztán a második, visszatérő diagnózisnál, 2023-ban, Hollandiában is szerepelt a kezelési menütervezetben, ott se éreztem, hogy rohanni akarok a kórházba azonnal. Féltem, a kontroll elvesztésétől s valójában, mivel jól éreztem magam, így halogattam az ügyet. Majd harmadszorra, 2024-ben, mikor már nem voltam jól, amikor az áttét jelzett a májamban, valami megváltozott. Átkapcsolt, magától értetődővé vált, és nem volt több kérdés. Éreztem, zsigerileg, hogy eljött az idő. Teljesen mértékben igent tudok mondani rá, s bár ha félek is, készen állok befogadni és megengedni, hogy segítsen a gyógyulásban.

Igen, harmadszorra értem el ehhez az állapothoz. Nem bánom, hogy így döntöttem. Ez az én utam, mind magunk döntünk valami alapján. Nálam az intuíció és a testem jelzéseire hallgatás fontos szerepet játszik. Nincs egyetemes igazság, mindenki más utat jár be. Nekem kellett az idő, a tapasztalás, a különböző medicinák megtapasztalása a gyógyulásom útján. Meg a hitem, mely minden lépésnél kísért.

És végül szerda este megjött az eredmény. Tudtam, hogy rizikós megnézni, hiszen éjjel nem hívhatom az onkológusom, de nem bírtam várni.

Remegve, heves szívdobogás közepette nyitottam meg a dokumentumot, majd lesújtott amit olvastam.

A holland épp a fiával telefonált, majd mikor visszajött, elmondtam, hogy megvan a lelet. Csak arra tudott az elmém koncentrálni, hogy egy minimális gyanús terület még látható a májamon.

Meg kellett élnem ezt a nehezet, alig bírtam aludni, és szinte képtelen voltam felfogni a lelet többi tartalmát, addig, amit nem tudtam másnap beszélni a dokival és nem kezdtem el közeli szeretteimmel megosztani az eredményt.

Nem tudtam, hogy merhetek-e tényleg örülni, hihetem-e valóban, ami oda le van írva, és ünnepelhetem-e az életet, s a gyógyulásom.

Milyen furán vagyunk összerakva, mi emberek. Milyen kemény és kritikus voltam megint magammal. Milyen szépen előjött megint az önszabotálás és a maximalizmus.

Tudod mire jöttem rá mindeközben? Hogy ez nem is az én érzésem, ez egy tanult szar. Ebben nőttem fel, s mai napig ez van, a családom nem ünnepel, az örömöm a közvetlen környezetemben nem volt ünnepelendő.

De én már máshogy döntök, és együtt örülök azzal a sok tiszta lelkű emberrel, akik szeretnek, akiket én is szeretek és akik velem voltak a nehézben is.

Mert van minek örülni, hiszen szinte teljesen eltűnt!

És én az eredményből erre az egy mondatra koncentrálok.

‘Az előző vizsgálathoz képest csaknem teljes metabolikus regressió látható…’

Ami esetleg még maradt, az a további biológia kezeléssel majd eltűnik. Meg az életmódommal, ami támogatja a jóllétem.

Hála, hogy veled együtt örülhetek ennek a jó hírnek, s köszönöm, hogy olvastál.

Lassan elköszönök a blogtól, márciustól szünetet tartok az írásban, mert új kapuk s terek nyílnak számomra, ahol szintén szeretettel látlak majd, már élőben.

Baráti ölelés,

Zsófi